A világ legdrágább városa

Az emberek fele közel 500 forintból él egy nap (Reuters)

Kapcsolódó cikkek

• "Betuszkolom, ha addig élek is" - parkolás New Yorkban (videó)

Ezt támasztja alá a Mercer HR-cég rangsora is, amely 214 városban hasonlította össze a megélhetési költségeket egy 200, mindennapos termékből álló kosár alapján. A listát általában kormányok és nemzetközi vállalatok használják, hogy lássák, mennyit kell fizetni tengerentúli dolgozóiknak.

Bár a nyomornegyedektől hemzsegő Luanda, ahol az emberek mintegy fele kevesebb mint napi 2 dollárból tengeti életét, nem sokban emlékeztet Tokió, New York vagy Moszkva csillogására, árak szempontjából vetekszik ezekkel a világvárosokkal. Egy ház bérleti díja akár 10 ezer dollárba (2,2 millió forintba) is kerülhet havonta, míg egy főétkezés két személyre elérheti az 50 dollárt (11150 forintot). Egy szállodai szoba 400 dollárt (89200 forintot) is kóstálhat egy éjszakára, egy kilogramm importparadicsom ára pedig 16 dollár (3500 forint).

A kiugróan magas költségek miatt panaszkodik Wina Miranda is, aki Indonéziából költözött Luandába mérnök férjével, Erwin Santosával. Bár Santosa egy olajvállalatnál dolgozik, és cége a háztól az autón át lánya iskoláztatásáig mindent fizet, a család még így is havi 2 ezer dollárt (445 ezer forintot) fizet ki csak élelmiszerre. "Pedig még alkoholt sem iszunk" - panaszolja Miranda, hozzátéve, hogy a hús és a zöldség ára csillagászati.
    A szenvedélybetegek és az autósok viszont jól járnak, mivel a sör (60 cent, azaz 133 forint), a dohány (1,5 dollár, azaz 330 forint) és a dízel (literenként 40 cent, azaz alig 90 forint) ára kifejezetten kedvező.

Miranda állításait támasztja alá James Wilde, egy német telekommunikációs vállalat tanácsadója is: "Luanda a legdrágább hely, ahol éltem", már ami a bérleti díjakat és az élelmiszereket illeti. Wilde szerint az a legnagyobb probléma, hogy az ár nincs összhangban a minőséggel.

De miért is ilyen drága Luanda? Leginkább a szűkös kínálat és a verseny hiánya miatt. A 2002-ben véget ért 27 éves polgárháború során az alapvető infrastruktúrák szinte teljesen megsemmisültek Angolában, így az egykori kávé- és gyapottermelő, önellátó ország kénytelen az élelmiszerek 80 százalékát importálni.